Phylloxera

A Phylloxera vastatrix (más néven Phylloxera vitifolii, Viteus vitifolii, Dactylosphaera vitifolii, Daktulosphaira vitifoliae) az 1960-as években az USA keleti partjáról Londonon keresztül kísérleti céllal behurcolt szőlőültetvényekkel került Dél-Franciaországba. 1900-ra az európai szőlőültetvények (Vitis vinifera L.) többsége vagy fertőzött volt, vagy már elpusztult. Ez a pusztító járvány csak 1890-ben érte el az ország északi részén fekvő Champagne régiót. Kezdetben a filoxérát Dél-Franciaországban nagyrészt figyelmen kívül hagyták. Amikor azonban a filoxéra végül bebizonyította valóban félelmetes pusztító potenciálját, minden elképzelhető védekezési módszert kipróbáltak. Még egy másik tetűfajt (Tyroglyphus phylloxera) is behoztak, amelyet a filoxéra ősellenségének tartanak (de a szőlőre ártalmatlan). Sajnos ez a tetű nem érezte magát túl otthonosan az európai éghajlaton, és haszontalannak bizonyult. A lombozat vegyszerekkel, például kén-szulfonnal (szénhidrogén-szulfiddal) történő kezelése ígéretesnek tűnt, de végül szintén hatástalannak bizonyult, mivel a filoxéra összetett életciklusának csak egy szakaszát érintette hatékonyan. Amit a borászok akkoriban nem tudtak, az az volt, hogy gyakorlati értelemben a filoxéra kétféle filoxéra-fajta volt egyszerre a fertőzött szőlőjükben: a levéltetvek (gallicola) és a gyökértetvek (radicicola).

Amit a szőlősgazdák a lombozatban felfedeznek, amikor a szőlőjük fertőzött, az már a filoxéra életciklusának előrehaladott stádiuma. Ezek a (levél)levéltetvek szívogatják a leveleket, ugyanakkor nyálukat a nedvcsatornákba engedik, ami a levelek alján kinövéseket (gócokat) okoz. Ezek az apró gócok a szárnyatlan levéltetvek (gallicolae) körül nőnek, és egy kis nyílással a levél felszínére nyílnak. Ezekben a gócokban a tetű több száz apró, citromszínű, ovális tojást rak le. Körülbelül nyolc nap múlva a petékből új, fiatal levéltetvek kelnek ki, amelyek tovább támadják a szőlő lombozatát, ismét gócokat képezve és újabb petéket rakva. A ciklusnak ez a része a filoxéra három-hat generációját hozza létre, elsősorban a nyári hónapokban. Végül a levelek élettelen barna színűvé válnak és lehullanak. Az ezeken a leveleken lévő levéltetvek egy része már korábban továbbvándorol, míg a többiek a talajszintre hullanak (ebben a szakaszban a levéltetvek neogallicicolae-radicicolae néven ismertek).

Ha már ott vannak, folytatják tevékenységüket a gyökérrendszeren (ezeket a levéltetveket ma már radicicoláknak tekintik). A lombozatban tapasztalható ilyen körülmények bizonyára bosszantották az akkori tapasztalt szőlősgazdákat, de eleinte bizonyára nem tűntek különösebben aggasztónak, mivel a bor- vagy akár a komlótermesztésben már régóta ismertek hasonló parazita mellékhatások. Azt azonban nem vették észre, hogy bár a filoxéra e levélfázisa meglehetősen jelentéktelen, ezek a fiatal filoxéravészek a szőlőjük gyökerében is megtelepedtek, hogy ott bábként teleljenek át. Ráadásul a (gyökér)filoxéra és a bábok szinte láthatatlanok, mivel színükben hasonlítanak a gyökerekre, és nagyon kicsik (0,7-1 mm). Tavasszal a szőlő szezonálisan újjáéled, a bábok levedlik a bőrüket, a gyökereken szívogatnak, gócokat képeznek és ismét petéket raknak. A filoxéra három-hat generációja a föld alatt is kifejlődik. A filoxéra kezdetben nem károsítja jelentősen a gyökérzetet. Amint közeledik a nyár vége, a korábban szárnyatlan filoxéra egy része szárnyakat növeszt. Ősszel elhagyják földalatti otthonukat, megfertőzik ugyanazt a szőlőt a föld felett, vagy elvándorolnak és átrepülnek más szőlőfajtákra, körülbelül 5 petét raknak le valahol a talaj közelében a szőlőre vagy az immár fertőzött szőlő levelei alá, majd elpusztulnak. A lerakott tojások vagy kicsik (hímek) vagy nagyok (nőstények). Körülbelül két héttel később újabb levéltetvek kelnek ki, ezúttal hímek és nőstények. Ezek azonban csak a szaporodásra szolgálnak, és nincsenek parazita célú szerveik. Párosodnak, és az anyatetvek most egy olajzöld vagy barna "téli tojást" raknak (kb. 0,27 x 0,13 mm), amelyet általában a szőlő kérgén lévő résekbe rejtenek. Ez a tojás vagy a kéregben elrejtve telel át, vagy még ugyanabban az évben kikelhet egy új (1-2 mm hosszú) anyatetű. Ezt a tetűt tekintik a "törzsanyának" (fundatrix), amely a szőlő friss lombozatához fordul, és így epét képez, ahol több száz petét rak le. Ezekből a petékből fejlődnek ki a (levél)levéltetvek, és a ciklus ismétlődik. Két-három év elteltével a szőlő elpusztul (elsősorban a gyökérkárosodás miatt), és a megmaradt levéltetvek továbbvándorolnak a következő tőkére.

Ha egy szőlőtermelő a leveleken tüneteket fedez fel, az általában azt jelenti, hogy a szomszédos szőlőtőkék valószínűleg már régóta fertőzöttek. A fertőzött tőkék kiirtása, még a gyökerek szintjéig is, általában haszontalan. Ellenkezőleg: még a filoxéra terjedését is elősegítheti, mivel a bokrok és gyökerek eltávolításakor például a szerszámok és mezőgazdasági eszközök résein és résein keresztül (akár a munkások csizmáján keresztül vagy akár a kosarakban) új területekre is bejuthat.

Maga a filoxéra (emberi "segítség" nélkül) meglehetősen lassan terjed (kb. 25-30 km/év). A szárnyas szőlőtetvek általában csak nagyon rövid távolságokat tesznek meg (optimális hátszéllel azonban 30 km is elképzelhető). A szárnyatlan levéltetveket a szél időnként a közeli szőlőtőkékre is ráfújja. A levéltetvek a föld alatt is vándorolnak más szőlőtőkék egymásba fonódó gyökereihez. Az életciklust kedvező éghajlati viszonyok (melegebb éghajlat) segítik elő.

Térjünk azonban vissza röviden az akkori pezsgéshez. A hűvösebb éghajlat miatt a filoxéra eleinte csak lassan terjedt. A bordeaux-i szőlősgazdák például már jócskán benne voltak a filoxéra elleni küzdelemben, ami a champagne-i szőlősgazdáknak bőséges előzetes figyelmeztetést (és tapasztalatot adott a filoxéra elleni küzdelemben). A pestis tehát aligha volt "váratlan" Champagne-ban. Ezért 1891. június 13-án Champagne összes bortermelőjének gyűlését tartották meg a Epernay hogy együtt nézzenek szembe az új ellenséggel. A francia muskétások "egy mindenkiért és mindenki egyért" jelszavának azonban vajmi kevés köze volt a champagne-i szőlőbirtokosokhoz. Az akkori 25 729 szőlőbirtokos közül mindössze 17 370-en csatlakoztak az új "Syndicat de Defénce"-hez. A filoxéra előrenyomulását tehát aligha lehetett megakadályozni ezzel a hiányos szindikátussal, de azért némileg lassítani lehetett. Valaki Franciaországban időközben nyilvánvalóan rájött, hogy az eredetileg az USA-ból behozott szőlőfajták a filoxéra ellenére is jól fejlődtek, és hogy nagyrészt immunisak a filoxéra ellen. Ezért ki kellett gyökereztetni az őshonos szőlőt, és ennek következtében az USA-ból származó, a filoxérának ellenálló, őshonos szőlőtőkékkel oltott szőlőtőkékkel történő gyors telepítés volt a napirenden. Ennek ellenére a filoxéra riasztó mértékben megtámadta az oltatlan szőlőtőkéket. 1910-re a Marne régió szőlőültetvényeinek fele már reménytelenül fertőzött volt a filoxéra által.

A filoxéra elleni sikeres küzdelemben tehát számos lehetőség állt és áll a borászok rendelkezésére (nem csak) Európában. Európában messze a legkedveltebb megoldás a filoxérának ellenálló amerikai szőlőfajták (pl. Vitis riparia, rotundifolia, berlandieri, rupestris, lambrusca) alanyainak használata volt és van, az európai Vitis vinifera L szőlőfajták (oltványok) későbbi beoltásával. A különböző amerikai alanyok azonban állítólag eltérő minőségű és terméshozamú vinifera-gyümölcsöt adnak. A Sonoma megyei szőlészeti hírlevélben megjelent jelentés szerint az európai Vitis vinifera L szőlőfajták leveleit nem kedveli különösen a filoxéra (lásd a megfelelő PDF-fájlra való hivatkozást alább).

Egy másik megoldás az amerikai szőlőfajták (például a jól ismert Noah és Isabella szőlőfajták) termesztése volt.

Az amerikai szőlőt sikeresen keresztezték európai szőlőfajtákkal is. Ennek eredményeként olyan jól ismert hibrid fajták jöttek létre, mint a Baco, a Delaware és az Othello.

A filoxéra történelmileg a francia (vagy európai) szőlőtermesztés legnagyobb szerencsétlenségének számít. Másrészt azonban a filoxéra előtt Franciaországot gyakorlatilag elárasztották a sokszor kedvezőtlen termőhelyeken termesztett számos alsóbbrendű szőlőfajtával. Az USA-ból származó új szőlőtőkékkel való újratelepítéskor a borászok ügyeltek arra, hogy csak a legjobb hazai szőlőfajták kapják meg ezt a jelentős munka- és pénzbefektetést az oltványok oltására. A filoxéra továbbra is nemzetközi problémát jelent a szőlősgazdák számára Európában és számos más országban (beleértve például az USA nyugati partvidékét is). Ráadásul a filoxéra biológiája még mindig nem teljesen ismert. Még a híres NASA is foglalkozik a filoxéra kérdésével. Ijesztő módon most már mutációkról is beszélnek. A filoxéra elleni harc tehát még közel sincs megnyerve.

 

 

 

Vissza a lexikonhoz és a szójegyzékhez | Itt jártál: Phylloxera